Hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből, Sétánk egy régi délutánon
Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén. Már vörösödtek a vadszőlő levelei, a megfeketedett gyümölcsökre madarak jártak, ősz volt. Nem csoda, hogy eszembe jut, hiszen azóta három év telt el, három ősz, s többé nem fogok Berlinbe utazni, nem lenne kihez, nem lenne miért, ezért is írom, hogy az volt az utolsó berlini lakásom, tudom.
Én akartam így, hogy az utolsó legyen, meg az akaratomtól függetlenül is így akaródott vagy így lett, mindegy; most hát azzal vigasztalom magam, miközben kellemetlen őszi náthámat kúrálgatom, s ezért az agyam nem alkalmas semmi másra, de taknyosan is lényeges dolgok körül kószál, hogy eszembe juttatom a berlini őszöket.
Nem mintha bármit felejteni lehetne.
De például azt a lakást a Steffelbauer utcában, az első emeleten. Persze nem tudom, hogy ez rajtam kívül kit érdekelhet. Ugyanis nem akarok én útirajzot írni, én csak azt írhatom, ami az enyém, mondjuk szerelmeim történetét megírhatom, bár talán azt sem, mert nem bízom magamban annyira, hogy a személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy létezhet-e, s ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor.
A nátha most élesen hoz mindent, kár lenne az alkalmat elszalasztani.
Ezt a lakást ő szerezte, pontosabban ő ügyeskedte ki nekem. S talán ezért azonnal az oktalan mentegetődzés, mármint, hogy az itt következő leírás útirajz lenni nem tud és nem is kíván, hogy Arno Sandstuhl, Thea férje, aki amolyan útikönyvek írója, hozzám hasonló ne legyen, vagy én hozzá ne hasonlítsak, mégha e féltékenységnek betudható nyílt megvetést, tudom, igazán nem indokolja is Arno azon ártatlan szenvedélye, hogy messzi tájakra utazzék és aztán leírja élményeit, bár gyanakvásomat kétségtelenül felkeltette ez a tény; innen igazán kevés ember utazhat el, az utazási szenvedély érzetét itt igazán csak hallomásból ismerhetik, ő viszont, a kivételezett, ha jól emlékszem, volt Tibetben és Afrikában is, de mégis sokkal inkább arra kell gondolnom, hogy indokolatlan ellenszenvemet nem e futó gyanakvás, nem a megvetés és nem is a féltékenység váltotta ki, hanem Thea kétes viselkedése, amivel életem egyik titkos korszakára utalt, természetesen akaratlanul.
Ez a helyzet nekem nagyon ismerős volt, amiről ők persze nem tehettek.
- A ló equaris fejlődési ciklusa - Tünetek September
- Jaja waa szia dijavola kosz cselik.
És Melchior is nevetett a hátunk mögött, a két bamba író valóban mulatságos látványt nyújthatott, s akkor gondoltam arra, kínomban, vagy tán bosszúból, hogy Arnónak azért engedik meg ezt a világjárást, mert hivatásos katonai ügynök, spicli, kém, csak úgy, mellékesen, de lehetséges, gondoltam akkor, hogy ő meg éppen arra gondol: nem, nem baj, egyáltalán nem nagy baj, ha ezt gondolom róla, mert ő meg tudja rólam, amit szeretnék titokban tartani, hiszen Thea előtt Melchior igazán nem fegyelmezte helminták az emberek megelőzésében és kezelésében tekintetét, amit tehát titoknak szántunk, mármint, hogy nem egyszerűen jó barátok, hanem szerelmesek vagyunk, ez bizonyára előtte sem titok.
És közben még némi tiszteletet is kellett tanúsítanom; egyrészt, mert Arno jóval idősebb nálam, úgy ötven körül, másrészt fogalmam se volt arról, hogy mit ír, csak annyit tudtam, hogy útirajzokat, százezres példányszámban jelennek meg a könyvei, amitől még remekművek is lehetnek, nyugodtan, tehát mindenképpen az volt a legkézenfekvőbb, ha tiszteletteljes udvariasságban nyilvánítom meg óvatosságomat, ám ez a kölcsönösen kíméletes diskurzus, miközben Thea, mint valami vasárnapozó hivatalnoknő, uzsonnához terítette az asztalt, Melchior pedig rólam susogott neki, mindkettőnket zavart.
Míg válaszoltam, mégis hirtelen belenézett a szemembe, és ha érdeklődése nem is annak szólt, amit mondani tudtam, ám őszinte volt, értékelnem kellett volna ezt, mert ha egy tekintet a szavak mögötti összefüggéseket kutatja bennünk, s mondjuk arra kíváncsi, hogy vajon írói működésem milyen kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy férfi létemre egy másik férfiba vagyok szerelmes, mert feltételezésem szerint valami ilyesmi foglalkoztathatta miközben beszéltem, ha tehát a figyelem elvesztve az értelem szálait, az érzéki lényeget igyekszik a másik emberben letapintani, akkor a pillanatot nagyon értékesnek és komolynak kell tartani.
De én pontosan tudtam, hogy álltam már valaha így, egy szobában, teljesen kiszolgáltatottan, szemben egy férfival. Válaszolt is, természetesen, hiszen ő is abban a jó polgári nevelésben részesülhetett, mely megtanít a figyelmetlenség, a zavar, vagy akár a vannak-e férgek a gobikban perceit semleges csevegéssel áthidalni, úgy beszélt, mint a berlini születésűek általában, mintha szavait szájvízzel öblögetné, de ha valami figyelemre képes lettem volna is, Melchior arról hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből Theának, hogy én hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből főztem ebédre, ha értettem volna is, hogy Arno mit beszél, a testtartásával, begörnyesztett hátával mindenesetre jelezte, hogy semmi érdekes, csak beszél, szóval tart, és el is veszítettem a hangját, egyrészt mert fortyogtam Melchior intim közlése miatt, és valamiként jelezni szerettem volna neki, hogy hagyja hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből, fogja be a száját!
Szépen rétegződnek egymásra ezek az őszi képek. Soha magányosabb élményeket nem szereztem. Olyan élményeket, melyek a múltammal is kapcsolatosak ugyan, de maga a múlt is csak távoli utalás, utalás önmagam jelentéktelen fájdalmaira, s éppoly talajtalanul lebegő, mint minden megélt pillanat, mit jelennek nevezhetek, csak ízek és illatok emléke egy olyan világból, amelyhez immár nem tartozom, nevezhetném elhagyott hazámnak is, ám hiába, hiába hagytam el, mert itt sem fűz semmi semmihez, itt is idegen vagyok, és az egyetlen emberi lény, akit szeretek, Melchior is hiába van, ő sem tud idekötni, elvesztem, nem létezem, minden csontom és porcom kocsonyává lazult, de mégha úgy érzem is, hogy mindentől elszakadtam és nem kötődöm semmihez, valaminek mégis érzem magam, varangynak, súlyosan simulok a földhöz, nyálkás testű csigának, rezzenéstelenül figyelem semmimet, semmi történik velem, mégha a jövőm is van ebben a semmiben, és az egymást követő őszök miatt már egy kicsit a múltam is.
Térfélcsere - w
És azon az őszön, a Steffelbauer utcai lakás hátsó szobájában, ahol két juharfa állt az ablakom előtt, még harsányak, zöldek, és az ablak kerete fölött hiányzó tégla odvában verebek fészkeltek, már hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből nem csak éreznem, de tudnom is kellett volna ezt, de kapaszkodtam, abban reménykedtem, hogy valami különleges, valami egészen kivételes és csak nekem szóló összefüggést fogok fölfedezni, hogy adódik egy helyzet, valami, egy hangulat, akár tragédia, ami által e körvonalazhatatlan semmiben mégis megmagyarázódhatok, akad valami, ami megmenthető, ami értelmet ad, s ami megment engem is, kiment ebből az állati létezésből, de nem a múltamban, mert azt untam, halálosan, a böfögés ízét érzi ilyen illetéktelen figyelmeztetésnek az ember, és nem a jövőmben, mert régen leszoktam róla, féltem attól, hogy megtervezzem akárcsak a következő pillanatot is, hanem most, kinyilatkoztatásra vártam, megváltásra, bevallhatom, mert nem gondoltam még, hogy az is elég, ha a semmit tudom, pontosan.
Thea a kocsiján hozott ki ebbe a lakásba, Kühnertné a barátnője volt, s itt elég sokat voltam egyedül. Mondhatni, mindig egyedül voltam; így még soha nem éltem át egy idegen lakás magányát, a fényezett bútorokat, az összevont függönyök résein betűző napot, mintáját a szőnyegen, a padló fényét, reccsenéseit, és a kályha melegét, azt a meleget, mely az estére várt, mikor visszatérnek a háziak és bekapcsolják a tévékészüléket. Lenn, a sötét kapualjban, még nappal is meg kellett nyomni azt a vörösen izzó gombot, amivel a gyenge világítás pontosan annyi időre meggyújtható, míg az ember az első fordulóhoz érhet, akkor újabb nyomás, de néha mégis sötétben mentem föl, mert a nappal is izzó gombocska fénye éjjel olyan volt, mint egy világítótorony tüze a nyílt tenger távlatából, és ezt szerettem nézni, olyannyira, hogy inkább nem nyomtam meg a gombot, a lépcsőház sötétben maradt, s ha a lépcsőket nem ismertem is szám szerint, a reccsenések mindig pontosan jeleztek, a vörös izzás tájékoztatott a lépcsőfordulókban, s így a lépést csak nagy ritkán vétettem el.
A Wörther fehérje székletben aszcarissal házban is így csináltam, ahol Melchior lakott, csaknem minden estén mentem fölfelé, s a második emeleten a derék Hübnerné a kémlelőnyíláson át lesett az ajtaja mögül, állítólag egy magasított széken ült, de ha sötétben mentem föl, nem láthatta, mikor érek oda, csupán hallhatta, valaki jön, s ezért az ajtót megkésve vagy túl korán nyitotta ki.
Melchior nem ismerte ezt a házat.
Emlékiratok könyve
És a Chaussee utcai házat is csak kívülről ismerte. Vasárnap este volt. A villamosról mutattam az ablakot, színházba mentünk és az üres peronon a felkelést mesélte, halkan; én pedig a budapesti felkelésről meséltem, mondatára simult a mondatom. Megnézte, de még az sem látszott az arcán, hogy tudomásul vette volna, mesélt tovább, pedig akkor nekem nagyon fontosnak tűnt, hogy ismerje ezt a házat, ha már a szobát nem ismerheti, ahol hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből megszálltam, s amely anélkül, hogy tudhatna róla, az ő életében is nagyon helminták megelőzési intézkedései szerephez jutott, de Melchior, ha nem is volt közönyös a múltam iránt, mégis elzárkózott előle, mást nem tehetett.
Már második hónapja laktam a Steffelbauer utcai lakásban, megszoktam és bizonyos értelemben szerettem is, amikor egyszer reggel, begyújtás közben Kühnertné szólt, hogy délelőtt majd jönnek a villanyszerelők a lépcsőházi világítást megjavítani, őt fogják keresni, de itthon maradni nem tud és én úgyis itthon leszek, itthon leszek-e?
Egész délelőtt otthon voltam, vártam, hogy Melchior felhívjon telefonon, akkor már csak néhány napunk volt, de nem hívott és a szerelők se jöttek.
És ugyanígy állt az ágy? És az a folt, az is ott volt a mennyezeten, az a folt?
A vezérszekér védőfalába kapaszkodó fiú felpillantott a kétoldalt magasodó meredek sziklafalakra, melyeket átlyuggattak az ősi barlangsírok bejáratai. A sötét gödrök egylégiónyi dzsinn kérlelhetetlen szemével bámultak le rá. Nefer Memnon herceg megborzongott, és elfordította tekintetét, bal kezével lopva a gonosz elleni jelet mutatta.
És a színes levelekkel belepett utat is elképzeltem a Müggelsee körül, a tó sima nyugalmát, lépteink neszét a reggeli páráktól felpuhult avaron, s azért is kértem volna, hogy menjünk ki oda, mert ott talán magam felé hajlíthattam volna még vagy magamat hajlíthattam volna véglegesen felé, amiről úgyis tudtam, hogy lehetetlen, gyönyörű ősz! Ebben az utolsó berlini lakásomban későn keltem, helyesebben, kétszer vagy háromszor is felébredtem, míg sikerült fölkelni végre, néha már dél körül.
Először mindig a hajnali felriadás, amíg Kühnert doktor végigrecsegteti a folyosót a hálószobájuk és a fürdőszoba között, el az ajtóm előtt, s párnát húztam a fejemre, ne halljam mi következik; a fürdőszobába ment és előbb vizelt, pontosan hallanom kellett a rövid, éles csobbanását, mely a hosszan elnyúló, majd hirtelen megszakadó, végül egyre gyengülő csurgást megelőzte, vékony volt a fal, s tudtam, hogy a csésze kürtőjébe céloz, oda, ahol az öblítés után is víz marad, gyerekként én is kipróbáltam ezt, s bizonyos értelemben bámulatra késztetett, hogy valaki még ötven évesen, egyetemi tanárként is ezzel szórakoztassa magát, de ha először csak a halk koppintás hallatszott és a vizelet tompán freccsenve a porcelánba ütközött, akkor tudtam, hogy üríteni fog.
Esténként a lehullott platánlevelek tocsogós szőnyegén mentem a színházba, lakkcipőm talpa enyhén átnedvesedett. Melchior akkor már eltűnt.
Berlin csatakosan és szürkén rám maradt. Előadás után fölmentem a Wörther hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből lakásba, hideg volt s a lámpafényben a függöny bíbora megfakult, mégse gyújtottam meg a gyertyákat. Kinn esett az eső. A rendőrség bármelyik pillanatban megérkezhetett, hogy fölfeszítsék az ajtót.
A hűtőszekrény zümmögött a konyhában. Trichomonas és peroxid másnap elutaztam én is.
Heiligendammban pedig sütött a nap, s itt nem tudom, mi történt velem. Megtévesztő, mondom, mert süvítve fújt a szél, hatalmas hullámokat vert szét a parti gát, acélosan tömör, fehér habbá szétdöndülő hullámokat, csönd, mondom, mert két döndülés szünetében a figyelő érzék a hullámok szakadékába zuhant, feszült várakozásba, s megváltásnak tűnt hallani a súlyba átforduló erő hangjait; de este, amikor sétálni indultam, minden megemelkedett, sütött a hold, telihold a nyílt tenger fölött, alacsonyan.
Tisztán és átláthatóan mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam. Mintha az elválásunk okozta kínt nem én, hanem a testem nem bírná többé elviselni. Bő kabátom alá befújt a szél, taszított, lökött előre, s habár indulás előtt minden meleg holmimat magamra szedtem, fáztam, nem mintha éreztem volna ezt, de féltem is, s tudtam, hogy ilyenkor fázni kéne, még ha a kegyes érzékcsalódás most nem működött is tökéletesen; máskor talán visszafordultam volna, győz a félelem, s visszafordulásomat minden nehézség nélkül azzal magyarázom, hogy túl hideg van, félek a meghűléstől, ami egy ilyen értelmetlen éjszakai támolygásért túl nagy ár, most azonban nem tudtam megtéveszteni magam: mintha az a hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből csúszott volna el, amit az ember oly fáradságosan, oly nagy önfegyelemmel kialakít önmagáról, hogy környezetével valamilyennek elfogadtassa magát és aztán e torzképet maga is elfogadhassa valódinak, mert én voltam ez, minden ismerős beidegződésem működött, mégis adódott valami pontatlanság, valami rés, nem is egy, csúszások, rések, melyeken át mintha egy idegen lényre lehetett volna látni, valakire.
Valaki, aki régen, de ezen a mai napon Heiligendammba érkezett, és este elindul Nienhagen felé.
Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd következik. Még ha nem is történik semmi sem.
A Rockerek Könyve
Izgalmas, új, tulajdonképpen felborzoló volt érzékelni széthullásomat, mégis a tapasztalt ember nyugalmával éltem át, mintha ötven, hetven, száz évvel lennék idősebb önmagamnál, kellemes öregúr, aki a fiatalságára emlékezik; de ebben igazán nincsen semmi csodálatra méltó vagy misztikus, ugyanis az altatót, amit évek óta magammal hordtam egy kerek kis dobozban, most sem volt bátorságom bevenni, pedig halálomhoz nem képzelhettem volna el poetikusabb körülményeket, s hogy valamit mégis tegyek, a képzelet gesztusával kellett önmagamat eltávolítanom önmagamtól, tisztázhatatlan érzelmeimtől akartam megszabadulni így, hiszen amit idegen lényem jövőjének éreztem, az nem volt más, mint a múltam és a jelenem, mindaz, ami már úgyis bekövetkezett vagy bekövetkezik.
A helyzet kivételességét csupán az adta, izgalmi állapot, hogy se ezzel, se azzal nem éreztem azonosnak magam, mintha egy romantikus díszletben mozognék színészként, s a múltam is önmagam sekélyes alakítása lett volna csak, ahogyan az lesz a jövőm is, összes szenvedéseim, mindez tehát játékosan a jövőbe vagy a történelmi múltba vetíthető, mintha meg se történt volna még, vagy ha megtörtént, akkor rég, minden felcserélhető, a szétcsúszó életsíkok zűrzavarát csak a fantáziám fogja át s rendezi egy olyan köznapi nehézkedésektől meghatározott tartás köré, ami énemnek nevezhető, amit énemként mutogatok, de nem én vagyok.
Én szabad vagyok, gondoltam akkor.
Képzeletem csak esetlegesen és ügyetlenül választ végtelen szabadságomból kis lehetőségeket, hogy olyan arcot állíthasson össze rólam, melyet mások szerethetnek, s amilyennek aztán magamat hiszem, gondoltam akkor.
Ma már nem ezt gondolom, de akkor ez a felismerés olyan erősnek és hatásosnak bizonyult, olyan élesen láttam azt a lényt, aki különböző lehetséges megvalósulásaimtól érintetlen és szabad maradt, jött velem, s én mentem vele, fázott és én helyette féltem, hogy meg kellett állnom, és ez sem volt elég, le kellett térdelnem, megköszönni a pillanatot, bár a térdem, éppen most, nem nagyon akart alázatra hajlani, inkább szerettem volna semleges maradni, ha kő lennék, és mégsem, még ez sem volt elég, pedig a szemem is lehunytam; a szélben egy gubancnyi rongy maradjon.
Alacsonyan állt a hold, sárga volt, mintha elérhető lenne, egy karnyújtásnyira, de a horizont záróvonalánál bágyadt fényben tükröződött, ott a fény nem húzta meg a hullámok idegesen változó éleit, mintha a víz ott sima lenne, ez is a távlat csalása, gondoltam, akár a gát másik oldalán, az ingoványon, ahol a fénynek nem volt tárgya, nem volt felület, él, tükröztetnie magát, elveszett, megszűnt, s mert az erőlködő szem semmi biztosat föl nem fedezhetett, ott nem sötét volt, ott nem volt fekete, a semmi volt ott.
Délután érkeztem Heiligendammba, valamivel naplemente előtt, és sötétedés után indultam útnak, amikor már fenn volt a hold. Nem tudhattam, mi van ott, ahol a térkép lápot, az útikönyv ingoványt jelöl, mélyen feküdt. Néma volt. Mintha a szél is megállna, visszafordulna a gát fölött, mintha szél se fújna. Sás és nád lepi, vagy egyszerű talajnak álcázva felületét, füvet növeszt?
Volt idő, amikor kísértetekkel szórakoztattam magam, most mégis rémisztőbbnek tűnt, hogy üres. Akkoriban, évekkel előbb, s erről, bármennyire szeretném is elkerülni, később bővebben szólni kell, ha egy árnyék, egy mozdulat vagy egy zörej váratlanul testet öltött valamiben, nevemen szólított a hátam mögül, hozzám beszélt vagy nekem hallgatott, az félelmeim teste volt, most azonban dermedten borult a láp fölé, nem tett mozdulatot, hangot sem adott, árnya se volt.
Csak figyelt. Állt a láp fölött, üres burok, idegen, így figyelt volna bárkit, ki idetéved, gúnyosan, és ez a gúny nem volt kellemes. Igaz, ijesztőnek se mondanám, inkább fegyelmező, s ereje abban mutatkozott, hogy felizgatott fantáziámat nem engedte gyeplő nélkül, pedig az vágtázni akart, mert ki akarta találni önmaga történetét, ám hiába e hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből is, határozottan jelezte, hogy testemben ő csúsztatta el az időket, ő engedett a léleknek réseket, hogy belelássak, s önmagam megkettőzésének játékáért azt kéri cserébe, hogy ne feledkezzem meg róla sem, ne higgyek hát történetemnek, amit önmagam támasztékául kitalálok, s ha már meghalni nincsen elég humorom vagy erőm, mindig érezzem, fájjon, itt van, rajtam kívül, de bármikor belém nyúl és megérintheti az úgynevezett életfontosságú szerveket, mert azokból, hiába mesterkedem, hiába gondolom függetleníteni tőle magam, egynél vagy kettőnél nekem sincsen több, létem a fantáziámmal nem pótolható, ne bízzam el magam, ne higgyek abban, hogy egy ilyen holdfényes tengeri hangulat szabaddá, hát még boldoggá tehet.
Akkor már álltam, s mint aki kötelező áhítatát elvégezte, önkéntelen mozdulattal leporoltam a térdemet. És e térdporolástól, hiába is mentegettem volna magam, hogy hát igen, a belénk vert rendszeretet, mégis újra éreznem kellett, hogy kissé nevetséges és hamis vagyok; gyorsan fordultam meg, hogy nem lenne-e jobb még időben visszatérni, elvégre az étteremben, ahol délután egy üveges ajtóval elválasztott pamlagos különteremben oly kellemes volt enni, vehetnék cigarettát és ihatnék teát, tízig nyitva tart, süvített a szél, szerettem volna vele ordítani, nekicsapódni a köveknek, de már nagyon messzire jutottam Heiligendamm fényeitől, észre hogyan lehet kilábalni a végbélnyílás férgéből vettem, hogy ilyen messzire jutottam, és mintha magasabbra is, mert valahol lenn, néhány csillagocska sejtette a föld és a víz határán a házakat, és legalább annyira szégyelltem volna megfutamodásomat, mint amennyire a láp üres figyelme bántotta a hátamat.
Elképzeltem, hogy tovább megyek. Nem mehettem úgy, hogy a testem egyik fele, de főleg a hátam, ne érintkezzen vele. Vagy ha a partra letérnék?