Megszabadulni a száj elkorhadt szagától

A hír, hogy jönnek Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város isFutaki arra ébredt, hogy harangszót hall.

A széklet szaga - savanyú, sértő, éles, korhadt és rothadt székletet okoz

Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. Felkönyökölt a párnán, hogy kilásson a konyha egérlyuknyi ablakán, de a félig bepárásodott üvegen túl a pirkadat kékjében s az egyre halkuló harangzúgásban fürdő telep még néma volt és mozdulatlan: a túloldalon, az egymástól távol álló házak közül csupán a doktor lefüggönyözött ablakán szűrődött ki fény, onnan is csak azért, mert lakója már évek óta képtelen volt sötétben elaludni.

Mire a pajtáig értem, megeredt a zápor.

Nem hallja senki? Senki más? Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül — rangjelzések és kitüntetések nélkül — lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek megszabadulni a száj elkorhadt szagától utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.

Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. Nem maradhatok itt.

De nem mozdult semmi, mint ahogy ő sem moccant meg az ágyban, egészen addig, míg a körülötte hallgató tárgyak között egyszer csak elkezdődött valami ideges párbeszéd megreccsent a kredenc, megzörrent a lábos, a helyére csúszott egy porcelántányérakkor hirtelen megfordult fekhelyén, hátat fordított a Schmidtnéből áradó izzadságszagnak, fél kézzel kitapogatta az ágy mellé készített vizespoharat, s egy hajtásra kiitta.

S ezzel aztán ki is szabadult ebből a gyerekes félelemből; felsóhajtott, megtörölte izzadt homlokát, s mivel tudta, hogy Schmidt és Kráner még csak most terelhetik össze a barmokat, hogy a Szikesről felhajtsák a teleptől északra fekvő Gazdaság istállójáig, ahol aztán végre megkapják a keserves nyolc hónapért járó pénzt, s hogy emiatt jó pár óra eltelik addig, amíg onnan gyalog hazaérnek, elhatározta, megpróbál aludni még egy keveset.

Lehunyta a szemét, oldalára fordult, átölelte az asszonyt, s már majdnem sikerült elszunnyadnia, amikor megint meghallotta a harangokat.

Holnap reggel. Schmidtné még mindig ijedt szemmel meredt a mennyezetre.

Ki se mertem nyitni, csak odaálltam elé, és kilestem a függönyön. Csak a hátát láttam, mert már a kilincset ütötte… meg a száját, ahogy ordibál, de nem lehetett érteni, hogy mit… borostás volt a képe, és mintha mind a két szeme üvegből lett volna… borzasztó volt… Aztán eszembe jutott, hogy csak egyszer fordítottam rá a kulcsot az este, de tudtam, hogy mire kiérnék, már késő… ezért gyorsan becsaptam a konyhaajtót, de akkor eszembe jutott, hogy nincs meg a kulcs… Elkezdtem volna kiabálni, de egy hang se jött ki a torkomon.

Aztán… nem emlékszem… hogy miért vagy minek, de… hirtelen Halicsné nézett be az ablakon, és vigyorgott… tudod, milyen, mikor vigyorog? Riadtan néztek egymásra. Eriggy már!

Sátántangó

Kint hagytam a botom. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, s azon töprengett, hogy jusson ki innen észrevétlenül; de a helyzet elég reménytelennek látszott, mert ahhoz, hogy kisurranjon, mindenképpen át kell mennie a konyhán, ahhoz pedig túlontúl vénnek érezte magát, hogy az ablakon másszon megszabadulni a száj elkorhadt szagától, amit vagy Kránerné, vagy Halicsné amúgy is észrevett volna, hisz fél szemmel örökké azt lesik, mi történik odakint. Ráadásul a botja, ha Schmidt felfedezi, azonnal elárulja, hogy ő itt lapul valahol a házban, és meglehet, hogy emiatt még a részét sem kapja meg, hisz tudta, hogy Schmidt ebben nem ismer tréfát, s úgy kell elkotródnia innen, ahogy hét esztendővel ezelőtt — nem sokkal a hírverés után, a felvirágzás második hónapjában — ideérkezett, megszabadulni a száj elkorhadt szagától rongyos nadrágban, egy kifakult felöltőben, üres zsebbel és éhesen.

Schmidtné a folyosóra szaladt, ő meg az ajtóra tapasztotta a fülét. Már éppen elfordította volna az ablakkilincset, amikor meghallotta, hogy Schmidt végigmegy a folyosón. S amikor aztán Schmidt mögött becsukódott a hátsó udvarra vezető ajtó, óvatosan kisurrant a konyhába, végigmérte az idegesen hadonászó Schmidtnét, s egy hang nélkül a kijárathoz sietett, gyorsan kilépett, és amikor már biztos volt abban, hogy komája visszatért, erősen megzörgette az ajtót, mint aki most érkezik.

Schmidt komám! Segítek, komám, segítek, ne félj! Ezt nem gondoltam volna. Schmidtné feszülten tett-vett a sparherton. Azt mondd, hogy Kráner is benne van?

Babits Mihály: A gólyakalifa II.

Mi lesz? Schmidt haragosan széttárta a karját. Te is benne vagy, komám. Azt hiszitek, ezt meg lehet úszni?

Savanyú szagú széklet: okok, kezelés, megelőzés

Nem mondhatod, hogy nem tisztáztuk a dolgot. De akarok neked mondani valamit.

Crohn-betegség; gyulladás.

Ne tegyél tönkre! Csak egy évre! Minek neked akkor az egész? És csak egy évre… egy évre! Ezzel a húsz ronggyal nem megyek semmire, még tanyát se bírok venni.

Legalább egy tízest adjál, na! Én se akarok itt élve megdögleni! Hirtelen savanykás ízt érzett a nyelvén, s azt hitte, itt megszabadulni a száj elkorhadt szagától halál.

Mióta feloszlatták a telepet, mióta az emberek ugyanolyan sietséggel futottak szét innen, mint amilyen hévvel idejöttek, s ő — néhány családdal, az orvossal meg az iskolaigazgatóval együtt, akiknek ugyanúgy nem volt hová menniük, mint neki — itt ragadt, nap mint nap figyelte az ételek ízét, mert tudta, hogy a halál előbb a levesekbe, a húsokba, a falakba költözik bele; sokáig forgatta a szájában a falatokat, mielőtt lenyelte volna, lassan kortyolta a ritkán elé kerülő bort vagy a vizet, s néha ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy letörjön egy darabot a salétromos vakolatból a régi szivar géptermében, ahol lakott, és megkóstolja, hogy az aromák, az ízek rendjét megzavaró szabálytalanságban felismerje az Intést, mert megszabadulni a száj elkorhadt szagától bízott, hogy a halál csak amolyan figyelmeztetés, s nem kétségbeejtő végérvényesség.

Érted, komám? Pontosan egy év múlva megadom az utolsó fillérig. Ki szerezte a fát? Ki építette meg a karámot?! Pontosan annyit kínlódtam én is, mint te, vagy Kráner, vagy Halics! És most meg azt mondod nekem, komám, kölcsön. Aztán mikor látlak legközelebb, he?! Minek nézel te engem? Az asszony az edényekkel csörömpölt a sparhert előtt, Schmidt csalódottan, ő meg remegő kézzel cigarettát sodort, felkelt az asztal mellől, az ablakhoz sántikált, és baljával botjára támaszkodva figyelte a hullámzó esőt a háztetők felett, az engedelmesen hajló fákat a szélben, a csupasz ágak rajzolta fenyegető ívet a levegőben; a gyökerekre gondolt, s az éltető iszapra, amivé mostanra már ez a föld lett, és arra a csöndre, arra a hang nélküli telítettségre, amelytől annyira rettegett.

S mire észbe kaphattunk volna, már itt voltunk a telep előtt… Meg hát, az asszony… Őt itt hagytam volna?

Északra akarnak menni, Kránerné hallotta, hogy van ott valami lerobbant fatelep, vagy mi. Sötétedés után találkozunk a keresztnél, ezzel váltunk el. Mi lesz a többiekkel? Haliccsal, az igazgatóval? Szerintem persze Halics az egész napot átalussza, tegnap Horgoséknál nagy muri volt. Az igazgató urat meg egye meg ott a fene, ahol először megleli! Ha valami baj lesz miatta, beküldöm én a hülye anyjához az árokba, úgyhogy csak nyugalom, komám, nyugalom.

Futaki széket húzott az ablak mellé, hogy szemmel tarthassa a szemközti házakat, Schmidtet elnyomta az álom, horkolni kezdett az asztalra borulva, az asszony meg kivette a kredenc mögül a vaspántos katonaládát, lesöpörte róla a port, kitörölgette a belsejét is, aztán szótlanul pakolni kezdte a holmijukat. A nap gyönge fénye épp hogy csak áttört a kelet felé úszó felhők egymásra torlódó forgatagán; a konyhára szinte alkonyati homály borult, nem lehetett biztosan tudni, hogy a falakra rajzolódó, vibráló foltok árnyak-e csupán, vagy a reménykedő gondolataik mögött megbúvó kétségbeesés baljós nyomai.

Hirtelen megint ott volt az a savanykás íz a nyelvén, eszébe jutottak a hajnali harangok, a pohár, az ágy, az az akácgally, a hideg konyhakő, s keserűen lebiggyesztette a száját. Mi bajod van?

Miért változnak a széklet szaga?

Hát nem érted? Még a nevünket se fogják megkérdezni! Legalább neked legyen eszed! Elmenni… ezzel a nyomorult ládával… mint egy koldusbanda!

Vegyünk egy kis fej krumplit. Főzzük meg hajában. Ha megfőtt, hámozzuk meg és törjük össze finomra. Csomó ne maradjon benne.

Ne avatkozz bele ebbe a dologba. Egyáltalán nem tartozik rád. Legyél csendben, az a te dolgod. Mi az én dolgom? Éjszaka akartok enni a sárban, bőrig ázva? Nem gyújtottak villanyt, pedig a kínzó várakozásban összemosódtak előttük a tárgyak, életre keltek a fazekak az ajtó mellett, a szentek megelevenedtek a falakon, néha úgy tűnt, mintha még az ágyban is paraziták listája az emberi testben valaki, s hogy szabaduljanak e látomástól, olykor lopva egymásra néztek, de mindhármuk arcáról ugyanaz a tehetetlenség sugárzott; s noha tudták, nem indulhatnak el addig, kövér ember és paraziták le nem száll az éjszaka mert biztosak voltak benne, hogy vagy Halicsné, vagy az igazgató az ablak mögött ülnek a Szikesre vezető dűlőutat figyelve, egyre nagyobb aggodalommal, amiért Schmidt és Kráner majdnem egy fél napot késikhol Schmidt, hol az asszony mozdult meg, hogy fittyet hányva minden elővigyázatosságnak, nekiinduljon a szürkületben.

A sötétedést úgyis meg kell várni, nem? És így aztán senki se gyanakodhat, nem igaz? Futaki csüggedten fújta a füstöt az ablaknál.